Mária napi szaladás

1849. január 23-án bekövetkezett az, amitől mindenki tartott. A szerb katonák a magyarok lemészárlásával, fosztogatásával igyekeztek zűrzavart kelteni a szabadságharc éppen sebezhető területén. Gyalog, szekereken és lovakon a magyar községek lakóinak hatalmas tömege káoszszerűen menekült északi, északnyugati irányba.

Bácsfeketehegy lakossága Kiskunhalas és Soltvadkert protestáns egyházaival felvéve a kapcsolatot már január elejétől számított a veszedelemre. Pont, amikor sokan a Mária napra készülődtek jött a hír, a község határába értek a szerbek. Többeknek még az ünnepi mákos kalácsuk is a kemencéjükben maradt. Tizenkét honvéd - akiket Vécsey hagyott hátra a seregéből - vette fel a reménytelen küzdelmet a többszörös túlerővel. Mindegyikük meghalt a harcban. A magyarok közül néhány mozgásképtelen beteg és aggember maradt csak a faluban, Berhidai Keresztes József református lelkésszel. Őt pár nap múltán egy bácsfeketehegyi sváb lelőtte.

A Halasra menekültek száma 1068 fő volt. A családok itt kaptak menedéket közel nyolc hónapig. 318 háznál szállásolták el őket. Ezzel nem kis terhet vehettek magukra a halasi polgárok, mivel a „vendégek” ellátása jórészt rájuk hárult. Ráadásul, ha kisebb létszámba, de menekültek érkeztek még: Ada, Bajmok, Becse, Csantavér, Csóka, Kikinda, Kishegyes, Kula, Moholy, Ókér, Ómoravica, Pacsér, Petrovoszello, Szabadka, Szenttamás, Temerin, Topolya, Törökkanizsa, Verbász és Zenta helységekből is. Így már Halas is kénytelen a felsőbb hatóságokhoz fordulni, hiszen a menekült áradat a városunkat is teljes káosszal fenyegette: „Bács megyéből és a Bánságból a rabló rácz csorda elől - mindenüktől megfosztva vagyonos és vidor állapotukból nyomor és kétségbeesés örvényébe süllyedten városunkba menekült magyar érzelmű lakosoknak sorsuk némi enyhítése tekintetéből, szállás és élelembeliekkel ellátásuk által, tehetségünk szerint gondoskodunk…”

Gózon Imre halasi főbíró javaslatára a testület 1849. február 5-én jóváhagyta, hogy a városi gabonából néhány vékát a rászorultaknak és betegeknek kiosszanak. Ezzel egy időben felszólította a polgárságot, hogy adakozzanak a szegény menekültek javára. Ám hiába a halasiak erőfeszítése, a nyomor enyhítése okán kénytelenek voltak engedélyezni még a koldulást is.

Sorsközösségbe forrt össze a délvidéki és halasi ember. Az életfordulók: a halál, a születés és a házasság is jól bizonyítják ezt. A helyi református anyakönyvek tanúsága szerint 1849-ben a bácsfeketehegyiek közül 23 fő hunyt el, de 18 gyermek itt látta meg a napvilágot, és két idős pár itt nálunk kelt egybe.

Végül a kifosztott bácskai faluba 1849. szeptember és október hónapokban merészkedtek vissza az elűzöttek. A már 1849 elején legyilkolt honvédeket és magyarokat csak ekkor tudták eltemetni. Kirabolt, felégetett házaikba csak lassan tért vissza az élet. A félelem hosszú évtizedeken át mérgezte a falu életét. Mártírlelkészüknek, Berhidai Keresztes Józsefnek csupán 1885-ben készülhetett felirattal ellátott sírja.

A halasiak és a bácsfeketehegyiek között baráti, családi és jó ismerősi viszonyok alakultak ki. Néhányuk Halason maradt, itt telepedett le. Közülük a legismertebb a Makay gyógyszerész família elődei voltak. Ám megtörtént, hogy halasi származású, kötődésű személy került Bácsfeketehegyre. Ilyen volt Szilády Áron öccse, a szép emlékezetű Szilády János lelkész, aki 1874-től 15 évig volt az ottani református egyházközség élén.