Halas az első világháborúban
A második világháborútól az különbözteti meg az elsőt, hogy utóbbinál nem ért ide a front. Hangzik el sokszor a „tanári” magyarázat. Persze rengeteg más dologban is vannak különbségek.
Az 1914. július 28-án az egész világot lángba borító őrült pusztítás csak keveseknek volt jó, és a legtöbb még győztes állam sem volt elégedett az elért eredményekkel. A vesztesek országaiban pedig olyan eszmék kaptak lábra, amely még nagyobb romlást hozott a Föld lakóira, mint eddig bármi.
Kiskunhalason nagy várakozással, sőt örömmel vették tudomásul a világháború kitörését. Világszerte várták már, hogy a két nagyhatalmi tömb mikor csap össze. Vilmos német császárról és Ferenc József osztrák-magyar uralkodóról még utcákat is elneveztek. A vasútállomáson veszteglő, áthaladó katonai szerelvényeknél kisebbfajta piknikek alakultak ki. Hitt mindenki abban, hogy néhány hónapos háború lezárja majd az egész „felfordulást”.
Hamar bevezették az élelmiszerjegyeket. Hiány lépett fel szépen lassan mindenből. Húst kedden, pénteken, majd később vasárnap sem lehetett árusítani. A fatalpú cipők szimbólumai lettek a háttér országok nyomorúságának. A harangokat elvitték, hogy ágyúkat öntsenek belőlük! Sőt, a réz ajtókilincseket is összeírták, hogy a háborús gazdaságot szolgálják. A dolgos férfikéz egyre fogyott a városban, és a mezőgazdasági területeken egyre több orosz, délszláv, olasz hadifogoly dolgozott. Az egyesületi székhelyeken, iskolákban katonák székeltek vagy nyíltak egyre a hadikórházak.
Miközben egyre több front nyílt meg, és azokon is elsősorban az értelmetlen vérontás, vagy az állóháború lett a jellemző. A Kiskunságba pedig csak érkeztek a gyászlevelek. Egyre több édesapa, édesanya, mennyasszony, gyermek, testvér öltözött feketébe. Megnyílt a római katolikus temetőben az első világháborús parcella, amely egy idő után szociális alapon fogadta be a gyakran üres koporsókat.
Persze az sem titkolható, hogy voltak, akik szeretek volna kibújni a háborús kötelezettség alól, és kapcsolataik révén kijárták, hogy ne sorozzák be őket. A kortársak szerint ezért elsősorban a paraszti társadalom férfitagjait vitték el. S ne higgyük, hogy ez valami egyszeri eset volt egy időszakban, jó, ha tudjuk, hogy az akkori polgármester, dr. Schilling Ede is ebbe bukott bele. Kiderült, hogy barátainak elintézte a sorozás alól való felmentéseket. Emiatt a vármegye fel is mentette tisztségéből.
A lakosság egyre nyugtalanabb lett. Városőrséget kellett szervezni, mert többször voltak kisebb megmozdulások a nélkülözések miatt. Katonai egységet vezényletek ide, hogy a rend fenntartható legyen, de az egyenruhások között is sok garázda akadt. Ez tovább növelte a feszültséget. 1917-re ideért a spanyolnátha is, amely szintén halált hozott. Majd 1918-tól egyre több hazatérő-, szökevény-, bujkáló katona fosztogatott a halasi határban, amely újabb borzalmakat és konfliktusokat eredményezet.
A halasi férfiak közül mintegy 1000 ember veszett oda az első világháborúban. A helybeli családok közül: Babanyeczek, Babók, Benedekek, Brecskák, Darányik, Erdélyiek, Farkasok, Ferrók, Gusztosok, Gyenizsék, Hatháziak, Horváthok, Juhászok, Kissek, Kolompárok, Kovácsok, Lászlók, Modokok, Molnárok, Nagypálok, Némethek, Orbánok, Paor Schmolczok, Papok, Paprikák, Sándorok, Szabók, Tallérok, Takácsok, Tóth Abonyik, Vargák, Vácziak, Vánok és még sorolhatnánk hosszasan, vesztették el szeretteiket. Az értelmetlen háború a vesztesek számára még nagyobb tragédia, hiszen még hiábavalóbb a vérontás. Viszont az áldozatokra kötelességünk emlékezni!
Szöveg: Végső István
