Tázlár határában találtam egymás közelében három, elhagyott, omladozóban lévő tanyaromot. Az egyik udvarán, a lakóépület portája előtt ott árválkodott egy kihalóban lévő, öreg diófa, távolabb egy csipkebokor tövében, kiszáradt gémeskút kávája. Mindkettő generációk létének és tudása továbbélésének hagyományos jelképe. Ma már az elmúlás mementói csupán.
Nem mindenkinek nyilvánvaló, hogy a tanyák megszűntével, modern mezőgazdasági üzemmé alakulásával az eredeti tanyaépítő tapasztalat, a kultúra speciális és polihisztori teljessége, azaz a gazda „mindent maga csináló” képessége is elvész. A tanyák megszűnése nem csak gazdasági veszteséget okoz, de értékes kulturális tapasztalat eltűnésével is együtt jár. Ennek a tapasztalatnak, a fennmaradt anyag utóéletében is megtalálhatók nyomai. Ezt őrzik az enyészetnek átadott tanyaromok. A valaha volt emberek életét, teljességre törekvő, „mindentudó” tapasztalatát és kezük nyomát. Nádas Péter egyik írása a tanya létében, felépülésében rejlő kulturális tapasztalatot ismerteti. Sorai nagyon szemléletesen írják le az író-gazdálkodónak az ősök tapasztalatát újra megélő élményét. Nádas a Zala-megyei Gombosszegen, egy parasztház felújításakor fedezte fel a régvolt emberek keze nyomában rejlő tudás közvetlen, természetes, bizsergető hatását. Az a fajta tapasztalati tudás, amely egyben az érzéki és zsigeri lét mélységéig borzongatja meg és jár át testet, lelket, ma már egyre ritkább. Fizikailag és szellemileg is összenőni az ősök régmúlt tapasztalatával, átvenni a természet által felkínált tudást, olyan mágia, amely nem hogy mindennapos élményünk lenne, de lassan már fogalmunk sem lesz ennek létezéséről. Talán csak a művészek és költők, valamint a természet közelségében élők sejtik és keresik még ezt a természeti létünk közösségében rejlő azonosságélményt, talán csak ők sejtik azt, hogy ilyen elemi szinten mire taníthat bennünket a természet, és a természetbe foglalt ősi tudás.
Íme Nádas Péter szemléletes sorai: „…nekiláttam a tapasztásnak. Láttam már tapasztást, de soha nem csináltam. Amint megtettem az első mozdulatokat, s kenni kezdtem a tenyeremmel a finom, de idegen illatú sarat, a tenyerem csúszása alatt éreztem meg azt az ismeretlen kezet, amely ezt a szénapadlást évekkel, évtizedekkel ezelőtt rendesen és szakszerűen fölsarazta. Miként egy őskori lelet. Csúszott a tenyerem a tenyerének negatívján. Tenyerem párnája tenyerének helyére illeszkedett. Libabőrös lettem e régvolt tenyérpárna érintésétől. Mentem utána. Előtte még a szomszédaimat faggattam, miként kell csinálni, de tőle tanultam meg, aki előttem megcsinálta. A tanulásnak ilyen mélységesen mély élményével még soha nem ajándékozott meg a sors. Boldog lettem tőle és elővigyázatos. Azon voltam, hogy úgy tegyem a dolgom, amiként ő is tenné. A tenyeremmel tettem eleget annak az útmutatásnak, amit a tenyerével adott, és ez lett a műveletből, s ezáltal az életéről való tudásom.”
Nádas Péter
: Évkönyv
. Szépirodalmi Kiadó, Budapest 1989. 96. o.
