Sissi, a kedvenc

 

Tudjuk, hogy a 19. század második felében honfitársaink közül sokan rajongásig szerették Erzsébet királynét. Erzsébet magyarok iránti rokonszenve közismert, mély lelki rokonságot érzett irántunk, amit jelentős részben neveltetése és életútja magyaráz. Tekintsük át, ki volt Erzsébet Királyné, népszerű nevén Sissi. Elisabeth Amalie Eugenie von Wittelsbach 1837. december 24-én született Münchenben. A bajor hercegi pár, Miksa és Mária nyolc gyermeke közül harmadikként. Hercegnőként és nem leendő királynénak nevelték, de sorsa alapvetően megváltozott, amikor 1853-ban elkísérte édesanyját és nővérét, Ilona hercegnőt Bad Ischlbe. Ugyanis itt találkoztak unokatestvérükkel, az akkor 23 éves Ferenc József császárral. A találkozót eredetileg a leendő házastársak ismerkedési találkozójaként szervezték. A császár számára kerestek megfelelő hitvest, és Ilonát szánták erre a szerepre. Ferenc József azonban Ilona helyett Erzsébetet választotta. Az eljegyzést követően, 1854 április 24-én, Bécsben házasodtak össze.

 

A díszesen kivilágított birodalmi fővárosban kerek egy hétig tartott a vigalom. A pár megismerkedésétől a házasságkötésig azonban hosszú volt az út. Egy forrás így ír erről az időszakról: „Az esküvőt megelőző szűk évben Erzsébetnek rengeteget kellett tanulnia. Neveltetésében és képzésében hatalmas hiányosságok voltak, hiszen őt nem trónra szánták. Egyik legfontosabb ismeret, melyet pótolnia kellett, Ausztria történelme volt, amit gróf Majláth János történelemtudós tanított neki. Tőle hallott először magyar szót, magyar verseket, bár a nyelvet ekkor még nem beszélte.” Erzsébet évekkel később is elismeréssel beszélt tanáráról. Igazán jól magyarul azonban csak a hatvanas évek közepén tanult meg. Mielőtt magyarul kezdett tanulni, társalgási szinten már fiatal korában elsajátította az angol, francia és cseh nyelvet. Később görögül is megtanult.

Az esküvőt követően Erzsébet igen korán teherbe esett. 18 évesen, 1855 tavaszán szülte első gyermekét, Zsófiát, majd egy év múlva Gizellát. Anyósa, Zsófia főhercegnő a gyermekek szobáját anyjukétól távol, a Hofburg ellentétes szárnyában jelölte ki. Ha Erzsébet látni szerette volna gyermekeit, az egész épületen végig kellett mennie. Sosem maradhatott egyedül leányaival, mindig jelen voltak a főhercegné udvarhölgyei. Nevelésükbe alig szólhatott bele. Ennek oka, hogy a császár anyja, Zsófia főhercegnő túl fiatalnak vélte a tizenéves Erzsébetet, ő pedig ezt anyósa rosszindulata jeleként értékelte. Erzsébet idegennek érezte magát az udvarban, ezért társaságban ritkán szólalt meg. Szótlanságát anyósa intelligenciahiánynak érezte, és Erzsébetet a „szép Butuska” gúnynévvel illette. Mindez egyre inkább megnehezítette Erzsébet helyzetét az udvarban. 1858-ban végre megszületett Rudolf, a várva-várt trónörökös. A rideg udvari hangulaton azonban ez sem enyhített, amit tovább rontott, hogy a trónörökös nevelését Zsófia főhercegnő teljes mértékben saját felügyelete alá vonta. Erzsébet gyakorlatilag lemondhatott gyermekei neveléséről. Mindezzel párhuzamosan házassága is kezdett tönkremenni, mivel Ferenc József és a nála szabadabb szellemben nevelkedett Erzsébet életfelfogása az évek és a szerelem múlásával egyre távolodott egymástól. A királyné magányba és betegeskedésbe menekült. Egészsége és depressziója javítása érdekében orvosa levegő- és környezetváltozást javasolt. Erzsébet 1859-ben több hónapot töltött Madeira és Korfu szigetén. Itt ismerkedett meg egy magyar testvérpárral, Hunyadi Imre gróffal és húgával, Lilivel. Ezalatt a rövid idő alatt, tőlük kezdett magyarul tanulni. Ezt követően Velencébe utazott, és csak 1861-ben tért vissza a bécsi udvarba. Az utazás szellemileg és fizikailag is megerősítette, öntudatossá tette, és ez tovább növelte az udvari élettől és etikettől való távolodását.

Erzsébet 1863-ban felkérte Falk Miksát, hogy legyen a magyar tanára. A következő évben magyar társalkodónőt vett maga mellé Ferenczy Ida személyében. A császárné és társalkodónője között hamarosan meghitt, közeli kapcsolat alakul ki. Bizalmas kapcsolatukat leveleik, és a kívülállók számára sokszor érthetetlen, apró kis célzásaik, utalásaik is elárulták. Ferenczy Idának nem kis része volt abban, hogy Erzsébet elsősorban a magyarok királynéjává akart válni.

 

Erzsébet 1867-ban, a kiegyezést követően Ferenc Józseffel együtt Magyarországra érkezett. Június 8-dikán Budán, a Nagyboldogasszony, más nevén a Mátyás templomban magyar királyi párrá koronázták őket. Ősi hagyomány szerint koronázáskor a nemzet megajándékozza a királyt, és a király a nemzetet. A királyi pár az Erzsébet által kedvelt gödöllői kastélyt kapta ajándékul a hozzátartozó birtokkal és 100 000 arany forinttal. Az újdonsült királyi pár a magyar nemzettől kapott összeget nagyvonalúan a szabadságharchonvédözvegyei, árvái és hadirokkantjai javára ajánlotta fel. A gesztus minden valószínűség szerint Erzsébet kezdeményezése volt. Erzsébetet már ekkor erős rokonszerv és barátság fűzte Andrássy Gyula grófhoz, 1848-49 egyik forradalmárjához, későbbi miniszterelnökhöz. A magyarok iránti rokonszenvében ez a tény is jelentős súllyal bírt. Erzsébet magyarországi népszerűsége a kiegyezést követően rohamosan nőtt. A gödöllői kastély előtt ábrázolt királyi család képe sok család otthonát díszítette ekkoriban.

 

Másik népszerű ábrázolás 1867-ben, a magyarországi koronázási ünnepségek során készült. Ez a fénykép báli viseletben ábrázolja a 29 éves, fiatal és szép Erzsébetet. A felvétel később több szobor és festmény mintájául szolgált, így a halasi Erzsébet emlékmű számára is.

Erzsébet a következő évtizedeket többnyire az udvartól távol, utazással töltötte. Nagy ritkán, amikor beleszólt a politikába, rendszeresen a magyarok érdekei mellett állt ki. A halál is egyik utazása során érte. 1898 őszén Luigi Lucheni, egy olasz anarchista, aki a Habsburgokat nemzete ellenségnek tekintette, Genfben egy hegyes reszelővel halálosan megsebesítette. A királyné halálát követően így emlékezett Mikszáth Kálmán: „Valami misteriósus dicsfény födi az ő alakját, mintha régen, nagyon régen élt volna egy királyné, aki minket nagyon szeretett, aki értünk sokat tett. Hogy mit tett, nem bírjuk elemezni, történetkönyvek, okmányok, krónikák nem hirdetik világosan, de az érzésekben ott él és mint bizonyosság él az a tudat, hogy ez a szent asszony örködött a nehéz órákban Magyarország fölött, hogy az ő szivéből, melyet most átvert a gyilkos tőre, fakadtak ki elsőbben azok a sugarak, melyek most elöntenek fényükkel, melegükkel. A másik szőke asszony az isten anyja, akinek az alakja a pénzeinkre van verve, csak édestestvére ennek a mi érzéseinkben. Egyforma rangban él a kettő a hármas halom és kettős kereszt országában.” (A királyné meghalt. Országos Hírlap, 1898. szept. 11.)

Az írásból is kiderül, hogy Erzsébet a magyarok számára szinte földön túli védelmezőként jelenik meg. Nem véletlen a hasonlat. Szűz Mária a középkori Magyarország védőszentje volt. A 19. század végén Erzsébet királyné szinte hasonló tiszteletet és hódolatot élvezett a hazafiak körében.

A halasi Erzsébet-szobor története

Erzsébetet Magyarország feddhetetlen őrangyalának nevezte kora. Halálát követően valóságos versengés indult meg az emlékszobrok és emlékoszlopok állítása érdekében. Halason a Kaszinó Egylet kezdeményezett gyűjtést egy márványportré készítésre, majd a helyi újság, a Kun Halas 1898 szeptember 18-i számában arról tudósít, hogy a városi közgyűlés megrendelni szándékozik Erzsébet királyné szobrát. Az újsághír megjelenése után három nappal Nagy Kálmán, a Budapesten élő, halasi származású szobrász levelet írt Vári Szabó István polgármesterhez. Ebben felvilágosítást kért a szoborral kapcsolatos pályázat feltételeiről, anyagi vonzatairól. Nagy Kálmán jelentkezését támogatta bátyja, Dr. Nagy Mór ügyvéd, későbbi polgármester, aki öccséről életrajzi hitelességű beszámolót küldött Vári Szabónak, valamint egy személyes találkozásra időpontot kért öccse számára. A találkozó hamarosan létrejött, és a szobrász minden bizonnyal elnyerte a polgármester bizalmát, majd a közgyűlését is, mert 1899. júliusában aláírták a szoborra vonatkozó szerződést.

Mielőtt a szobor további sorsáról beszélnénk, ismerkedjünk meg alkotójával, Nagy Kálmán szobrászművésszel. Nagy Kálmán 1872. április 17-én született Kiskunhalason. Édesapja Nagy Antal, paraszt-polgári származású iparos, városi hivatalnok, édesanyja Papp Krisztina. A szülők kilenc gyermeket neveltek, köztük Kálmán volt az ötödik. Idősebb bátyja, Mór, a későbbi városháza-építő polgármester. Kálmán már gyermekkorában kitűnt rajz- és fafaragó tehetségével. A Művészet című folyóirat így írt róla 1902-ben: „A kisfiúban korán kezdtek megmutatkozni a művészi hajlamok. Szenvedélyesen rajzolta a városvégi szélmalmokat és cifra tele a frissen festett házak oldalát.” 1885-tól a halasi Református Gimnáziumban Dékáni Árpád a rajztanára, aki korán felismerte kivételes tehetségét, és hamarosan közeli kapcsolatba kerülnek. Négy gimnáziumi év után, Dékáni rábeszélésre, szülei beíratják a budapesti Iparművészeti Iskolába, fametsző, majd kisplasztika szakra. Itt öt évfolyamot végzett el. Tehetsége és szorgalma jutalmaképp már az első évtől ösztöndíjat kapott. Az Iparművészeti befejezése után, valószínűleg megélhetési okokból önkéntes katonai szolgálatra vonul be, és tiszti vizsgát tesz. Leszerelését követően Bezerédy Gyula szobrászművész műhelyében dolgozott, majd Zala György köztéri szobrainak kivitelezésében segédkezett.

Első önálló szobrát, a Kőhajító fiút 1897-ben mintázta, amivel az Országos Képzőművészeti Társaság kiállításán azonnal elismerést arat, és a Szépművészeti Múzeum vásárolja meg a kisplasztikát. A következő évben elnyeri a főváros 2000 Ft-os ösztöndíját. 1899-ben megbízatást kap, hogy az 1900. évi párizsi világkiállításra formázza meg a magyar népélet 1/5-öd életnagyságú alakjait. Mivel néprajzi hitelességű karaktereket kívánt alkotni, ezért modelljeit Szeged, Debrecen, Kecskemét, Hódmezővásárhely és Kiskunhalas környékén kutatta fel. Így készült többek között a Halasi juhász, a Lóra csikós, lóra, a Debreceni csikós vagy a Hódmezővásárhelyi gazda című kisplasztika, melyeken Izsó Miklós lendületes és romantikus szobrászi felfogását vitte tovább. Legjobban sikerült alkotásait az állam megvásárolta a Szépművészeti Múzeum részére, majd a párizsi világkiállításon a Grand Palais magyar osztályán mutatták be. A világkiállítás zsűrije ezüstéremmel jutalmazta az alkotásokat.

De térjünk vissza az Erzsébet-szobor történetére. Miután 1898 szeptemberében Nagy Kálmán felvette a kapcsolatot Vári Szabó István polgármesterrel, a következő év február 4-én megküldte a szobor kézzel rajzolt tervezetét.

Ezt követően 1899. július 22-én aláírták az Erzsébet szoborral kapcsolatos szerződést, amelyben meghatározták a költségeket, a szobor anyagát, méretét és 1900. április 30-ra kitűzték a szoborátadás időpontját is. A szerződés megkötését követően Nagy Kálmán szorgalmasan nekilátott a carrarai márványtömb faragásának. Már szinte teljesen elkészült, amikor a faragás felszínre hozta a márvány rejtett anyaghibáját. A szobrász minden erőfeszítését igénybe vette a feladat teljesítése, ugyanis az Erzsébet-portréval párhuzamosan kellett a párizsi világkiállítás zsánerszobraival is elkészülnie. A második, végleges Erzsébet-portréváltozatot így megkésve, 1902. január 20-án adták át.Az Anyakönyvi, más nevén a Közgyűlési épületben helyezték el az alkotást.

(Az épület a mai Köztársaság utcán állt, közvetlenül a Kisvárosháza mellett. Az épületet a korabeli főépítész, Kozits István tervei alapján 1897-ben emelték. Az 1950-es évek elejétől a Művelődési Központ kapott itt helyet, majd statikai problémák miatt az 1960-as évek második felében lebontották.)

Az Erzsébet királyné portré August Rodin hatását mutató, festői hatású felületképzéssel, carrarai márványból, életnagyságban készült el. A szobrász Erzsébetet magánemberként, bálkirálynői viseletben állítja elénk. Erzsébet gyöngyökkel és gyémántokkal díszített nyakéket és hasonló stílusú, koronát visel. A vállakat merészen szabadon hagyó, melleket kiemelő, csipkedíszes ruhában áll előttünk a húszas évei végén járó, vonzó, fiatal és öntudatos nő. Az arckifejezés enyhén melankolikus, magába forduló, mégis, vagy talán éppen ezért egy független, szexi és modern személyiséget mutat. Ma már elképzelhetetlenül forradalmi megjelenítése ez egy királyi felségnek.

 

A műalkotás által közvetített kép kétségtelenül Nagy Kálmán választása, annak ellenére, hogy ismerjük az előképül szolgáló fényképfelvételt. Ugyanakkor el kell mondani, hogy a kor festményei és más szoborművei is hasonló képet közvetítettek Erzsébetről. A szobrász döntése mégis merész és modern. A fénykép által közvetített fiatal és független nőt mutatja meg nekünk. Az alkotás mindemellett erős nemzeti érzésű többletjelentéssel is bír, ugyanis egy, a kiegyezést és a koronázást egyidejűleg reprezentáló Erzsébetet örökít meg. Nagy Kálmán alkotása formai értelemben rendkívül modern, míg történeti összefüggésében egyértelmű és erős nemzeti elkötelezettségre utal. Nagy Kálmán a szoborátadáson nem jelenhetett meg, ugyanis ekkor már fertőző, lázas beteg volt. Három nap múlva, 1902. február 23-án meghalt.

 

 

Az alig harminc éves művészt a kiskunhalasi református temetőben helyezték örök nyugalomba. A szerencsétlen sorsú szobrász életműve mára nagyrészt eltűnt. A Nemzeti Galériában 10 kisplasztikáját tartják nyilván, és további 25 kisméretű szobrát csak név alapján ismerünk. A kiskunhalasi Thorma János Múzeum tulajdonában van az Erzsébet királyné márványszobor, valamint egy sötét színűre festett férfi gipszportré.

A halasi portré az egész korabeli Magyarországot tekintve a 12. Erzsébet szobor volt. Többek között megelőzött bennünket Miskolc (1899), Pécs (1900), Arad, Gödöllő, Kolozsvár és Szabadka (1901). De Pozsony csak 1904-ben, Budapest 1906-ban és Szeged 1907-ben kapott Erzsébet szobrot. A korabeli Erzsébet-kultusz jelentőségét mutatja, hogy 1898 és 1914 között 42 Erzsébet-szobor vagy emlékoszlop készült Magyarországon. Ez a szám messze meghaladja az ekkoriban állított Kossuth vagy Petőfi emlékhelyek számát. A halasi Erzsébet szobor nemcsak merész és kiváló alkotás, egyben arra a művészettörténetben közismert tényre is felhívja a figyelmet, hogy a jó művészet és a jelentős eszme, azaz a műalkotás és mítosz, a mű és kultusz elválaszthatatlanul összetartozhatnak, és kölcsönösen erősítik egymást. Az alkotás nem csak esztétikai lenyomata korának, de a kor kultúrájának és kultikus értékrendjének is hordozója. Máig is ezt közvetíti számunkra a város első köztéri szobra, az Erzsébet királyné portré.

fotó – szöveg : Szűcs Károly